OTTO WITTKE: Karácsonyi zongora 

Régen karácsony előtt testvéreimmel összeültünk alkonyatkor, hogy levelet írjunk Jézuskának. Leveleinket azután apa levesestányérja alá csúsztattuk. Az én cédulámon éveken át az első kívánság mindig egy zongora volt!

Néhanapján jómagam is ábrándoztam dolgokról, ám nem voltam annyira elvakult, hogy olyan merész kéréssel hozakodjak elő, mint egy „igazi" klaviatúrás hangszer. Egy nyolcgyermekes családban ez az álmok birodalmába tartozott. Mindössze egy 8-12 billentyűs egyszerű kis játék zongorára gondoltam.

A karácsonyi vásárban ki tudja hányszor álldogáltam elmélázva a hangszerek előtt, s nem tudtam levenni róluk a szemem. Képzeletben ujjaim nemcsak megérintették a billentyűket, hanem le is játszottak minden valaha hallott dallamot.

Ámde egy ilyen zongora is belekerült 12 groschenbe, ami, mint azt a szegény ember akkoriban tudta, két vekni kenyér ára. Kérésem tehát merész volt.

Ám a nevezetes karácsony előtti utolsó napokban nem találtam a helyemet, le-föl futkostam, egyre csak zongoráztam, ütögettem asztalt-kredencet. Meg is volt rá az okom. Miután apám elolvasta a Jézuskának írt levelemet, mosolyogva mondta: —Mindig zongora. Mióta is kéred ezt?

— Öt éve, apa! — válaszoltam dobogó szívvel.

Apa hosszan nézett rám, végül megveregette tüskés kobakomat, és megjegyezte: — Jól van. Ezúttal komolyabban megfontoljuk azt a zongorát.

Attól fogva estéről estére elrohantam a karácsonyi vásárba, s zaklatottságomat csak a karbidlámpák pislákoló fényében a szájharmonikák és a trombiták társaságában hetykélkedő „zongorám" látványa csillapította némileg. Nincs is olyan darab, amit ne lehetne lejátszani egy ilyen zongora 12 fehér és 7 fekete billentyűjén!

Közelgett a szenteste. Nap mint nap szinte állandóan fejben gyakoroltam. Amint hallottuk, hogy apám megcsendíti a karácsonyi csengettyűt, testvéreim közül elsőként csörtettem be a kicsi nappaliba, ahol már égtek a gyertyák a karácsonyfán. A szegényes asztalon a gyömbéres mézes sütemény és a dió mellett mindenféle hasznos ajándék feküdt. Rövidlátó szememmel alaposan körülnéztem, de a zongorámat nem láttam sehol.

Apám engem figyelt az izgatott kavarodásban. — Nem leled a zongorádat? — kérdezte.

Könnytől fátyolos szemem égett. — Nem — nyögtem ki csalódottan.

— Talán meg kellene nézned az ablakpárkányt is! — mondta, és huncutul mosolygott.

Az ablakpárkányon azonban nem volt semmi. Hirtelen nagyot dobbant a szívem — ott voltak a fekete és fehér billentyűk. Csakhogy nem kicsinyített formában — nem bizony! Egy igazi zongora volt ott.

A legkevésbé sem ábrándított ki, hogy a billentyűk nem engedelmeskedtek ujjaimnak, hiszen olajfestékkel voltak odafestve. Gyorsan odahúztam egy széket, zongoristához illő pózban helyezkedtem el rajta. Érintésre a festett billentyűk meglehetősen tiszta hangon csendültek meg a fejemben, s én lendülettel skáláztam, futtattam rajtuk végig ujjaimat, trillázott a zene.

A zenepavilonban vasárnaponként adott koncertek dallamai úsztak a levegőben, ajkam hangokat formált. — Még a félhangokat is kijátssza a fekete billentyűkön — hallottam apámat.

Azon a boldog karácsonyestén nehezen tudtam megválni zongorámtól. A rákövetkező napokban pedig gyakran felfigyeltem, amint anyám a kíváncsiskodó szomszédoknak magyarázza: — Megint gyakorol a gyerek.

Kedves öreg ablakpárkány! Hangok egész világát keltetted életre bennem. Festett billentyűid melódiákat szólaltattak meg, alkonyatkor operarészletek spontán átiratai csendültek fel. Lángolt az arcom a büszkeségtől, amikor egyszer anyám csendesen rám nyitotta az ajtót, és azt kérdezte: — Ez most nem a Varázsfuvolából volt?

Csak sok év múlva vettem egy „igazi" zongorát. Mostanában, ha alkonyatkor halkan megszólaltatom, emlékeim visszavisznek az ablakpárkányra festett zongorához. A zongorához, mely feltárta előttem a hangok csodás világának kapuját.

Otto Wittke: Das Klavier auf dem Fensterbrett in.: Brock, Rut und Brock, Rudolf: Wunderweiße Nacht - Gedichte, Lieder und Erzählungen für das Weihnachtsfest, Henschel Verlag, Berln, 1964.